Az aranysakál terjedése Közép-Európában

Az aranysakál (Canis aureus) az elmúlt évtizedek egyik leglátványosabb terjedő emlősfaja Európában. A Balkán-félszigetről indulva mára Közép-Európa nagy részén megjelent, és egyedei a Baltikumig, sőt Skandináviáig is eljutottak.

Rövid történet

Magyarországon a faj a XX. század közepére gyakorlatilag eltűnt. Az 1990-es évektől, először a déli határ mentén, újra megjelent, és azóta állománya gyorsan nőtt. Ma a Dél-Dunántúlon és az Alföld számos részén gyakori, alkonyati vonyítása sok helyen megszokott hang.

Miért terjed?

A kutatók több okot említenek:

• a farkas visszaszorulása, amely korábban a sakál természetes vetélytársa és ragadozója volt;
• az enyhébb telek;
• a mezőgazdasági táj bőséges táplálékforrásai (rágcsálók, dög, termény);
• a faj rugalmas, mindenevő életmódja.

Hatás a vadállományra

Az aranysakál opportunista ragadozó: zsákmányában a rágcsálók mellett megjelenik az apróvad és az őzgida is, különösen a születési időszakban. A hatás mértéke területenként eltér, és függ az élőhely szerkezetétől, a zsákmányfajok sűrűségétől és a többi ragadozó jelenlététől.

Vadgazdálkodási teendők

• Monitoring: vonyításos felmérés (hívóhang visszajátszása), vadkamerák, terítékadatok gyűjtése.
• Állományszabályozás a jogszabályi kereteken belül, a róka szabályozásával összehangolva.
• Élőhely-kezelés: a dög és a vágóhídi hulladék elérhetőségének csökkentése.

Az aranysakál ma a hazai fauna része, ezért a cél nem a kiirtás, hanem egy olyan egyensúly, amelyben az apróvad- és őzállomány is fenntartható marad.